Történelem

A történelmünkhöz való viszonyulás:

  1. magyarörménynek lenni = fából vaskarika (egyik ciklusban Országos Örmény elnök véleménye, 1998)
  2. történelembe révedezők a magyarörmények = (más ciklusban Országos Örmény elnök véleménye, 2014)
  3. sem etnikailag, sem kulturálisan nem tartozunk az örménységhez = (előbbi elnök és a hét tagú Országos Örmény Önkormányzat határozata szerint 2017)
  4. a nemzetiségi törvény hatályos szövege tradíciót, legalább száz éves jelenlétet vár tölünk…
  5. elfogadjuk mindkét említett Országos Örmény elnök véleményét, mint szuverén személy kinyilatkoztatását, de annak pillanatától már nincs joga hozzá–vonatkoztatni, ünnepelni, koszorúzni, emléktáblát állítani, díjakat alapítani a magyarörmény múlt egyetlen személyiségével kapcsolatosan sem. Érvényes ez az összes magyarörmény kiemelkedőt teljesítő elődünkre, független, hogy 1849-es aradi vértanú, a nagybányai festőiskola alapítója, hírneves operaénekes, Kossuth-díjas zeneszerző, vagy bárki más. A tilalmi listára vonatkozó irodalom: a „Magyarörmény Életrajzi Lexikon” több mint 1.500 személyiségének felsorolása.
  6. elfogadjuk mindkét Országos Örmény elnök véleményét, mely szerint a nemzetiségi törvény nem minden részében érvényes a hazai örmény nemzetiségre. Ők elegendőnek tartják, bár a mennyiséggel elégedetlenek, ha a magyar állam biztosítja életük anyagi feltételeit.
  7. mindezekkel szemben van egy kivétel: a duplagondol.

Előző írásunk megkísérelte kielemezni a magyar társadalombeli, utóbbi időben jelentkezett „örmény kérdés”-t. Bár személyek példáján váltak csak bizonyíthatóvá a jelenség vonásai, a szövevényes összefüggések keleti stílusú sora komoly erőfeszítést igényelt olvasóink részéről. Így, még a tájékozottabbak körében is csak egy konfliktus, egy „veszekedés” képe alakult ki.

Márpedig itt három elem együttes hatása rontja lehetőségeinket:

  1. A 800 éves vándorlásuk után, 400 éve erdélyi földön letelepedett örmények és a 5-10- 15 éve bevándorolt örmények közötti különbségek összessége.
  2. A 300 éve katolizált örmények elmagyarosodott tömege és mellettük, a pár éve szülőföldjüktől elszakadt keleti, ortodox örmények tízes csoportja.
  3. A magyarörmények már 1230-beli menekülésük idején városlakók, pontosabban fővárosi lakók, és nemesek voltak, miközben a keleti örményekről még száz évvel ezelőtt is Szongott Kristóf megjegyzi; hogy ők leginkább parasztok és földművelők. [1]

***

Magyar földre, pontosabban Erdélybe való településünk dokumentumai a következőképpen szólnak:

1696

3. Papot magok vallásán lévőt tartsanak és vallásoknak szabadsága minden megbontás nélkül maradjon helyben.

  1. Idegen örmények az ő birájok és eskütt emberek hírek nélkül oda ne telepedhessenek, hogy valamiképpen házokkal adós talál lenni, nekik ne legyen bajok miatta, mindaztál ha jámbor emberséges jó kereskedő örmények jönnek, legyen szabad be jönni.[2]

1700

„1. A társulat minden tagja a kath. Egyháznak fiúi engedelmességgel tartozik. A ki e pont ellenvétene, fizessen az elöljáróságnak 12 magyar forintot.

  1. A társulat minden tagja … védszentjének, a Szűz-anya: Máriának ünnepeit ajánlatosan és nagy ünnepséggel ülje meg. Minden társulati tag évenként Mária mennybemenetele napján,

valamint azon nap is , midőn e társulat tagjai közé iratkozik – gyónjon meg és vegye magához az ÚR szent testét.” [3]

1706

E társaság szabadalmát (privilegium), mely evvel a kelettel bír: Laxenburg 1706. május 24. III. Károly királytól nyerte. Az oklevelet ez az öt örmény: Miklós János, Péter Tódor és Máli Bogdán örményvárosi polgárok és Ábrahám Jakab (görgényszentimrei lakos) eszközölte ki. Mivel az itt említett örmények arra kérték az uralkódót, hogy az örményvárosi és görgényszentimrei tímár társulatok számára adandó szabadalmat magyar nyelven állíttassa ki , – ezen okiratnak csak bevezetése és befejezése latin, a tárgyalás ellenében magyar… Maga az eredeti szabadalom szó szerint a következő: …

  1. Semmi mesterembernek nelégyen szabadon Moldovábol Havasalföldtéböl vagy más idegen Országból jött mesterlegényeket vagy Inasakat fogadni a Céh Mester és az egész Céh akarattya nélkül.” [4]

1711

„       Másodszor. Azért könyörög a nemzet, hogy mindkét helyen (Szamos-Újváron másrészt Görgény-Szent –Imrén) a neki engedett területen csakis az örmény nemzet lakhassék, mely római katolikus, kizárva a saját nemzetbeli bármi más hiten lévőt, akár szakadárt, akár eretneket…

         Tizenkettedszer. A lelkiekben pedig mivel ez az örmény nemzet a mi római kath. Anyaszentegyházunk kertjébe ültettek palánta, szabadjon neki az istentisztelet saját nyelvén és az apostoli széktől jóváhagyott felette különböző szertartása szerint tartania egy és minden korra … így legyen ez érintetlenül jövendőre is; a fentnevezett római főnöktől függnek azonban, akiknek rendeleteihez tartoznak jövőre is igazodni a lelkiben … az eretnek papság, ha mutatkoznék olyan, a nemzet közül is és a tartományból is föltétlenül kiküszöböltessék, mert az eretnekség, a melytől megtámadva találtatnék az ilyen örmény papság, istentelen és fölötte istenkáromló a Krisztusbeli két igaz természet, két akarat, az ő üdvözítő testének igaz valósága és az igaz isten-emberi és emberi-isteni cselekedetei ellen; küszöböltessenek ki mondom az egész tartományból, nehogy a népet lelkiekben kormányozni az ilyenek merészeljék s a lelkiismeret nyugodtságát felzavarják.[5]

1726

Közel másfél évtizedes várakozás után 1726. október 27-én adta ki III. Károly király a végleges kiváltságlevelet.[6] , melyben Szamosújvárt, mint a letelepedett örmények városát említi.

1733

Mi III. Károly, Isten kegyelméből választott, mindig felséges római császár, Németország, Kasztília, Arragonia, mindkét Sicilia, Jeruzsálem, Magyarország, Cseh,-Dalmát,- Horvátország, Navarra, Granada, Toledo, Valencia, Galícia, Majorka, Sevilla, Sardinia, Kordova, Korsika, Murcia, Giens, Algarbia, Algesira, Gibraltár, Kanári-szigetek, valamint az Indiák és az Oczeán-tenger szigeteinek királya; Ausztria főherczege, Burgund, Brabant, Milánó, Stájer, Korontán, Krajna, Luxemburg, Würtemberg, Felső- és Alsó-Szilézia, Athén és Neopatria herczege, Erdély fejedelme stb.  Valamint a királyok dicsősége és a fejedelmek legfőbb érdeke azt kívánja, hogy országaik és tartományaik leginkább oly lakósokkal népesítessenek be, kiknek életmódja a közjó elmozdítására kétségtelen reményt nyújt: úgy ezeknek, mint szintén más polgároknak is közjavát illeti, hogy az ily gyarmatok nemcsak állásuknak megfelelő kiváltságokkal és szabadalmakkal ékesíttessenek föl, hogy ezen kegyességtől édesgetve minél többen kívánkozzanak íly uralom oltalma alá vonulni, hanem, hogy azon erkölcsi és rendes életszabályokat is követni törekedjenek, a melynek elvei szerint a lakósok igazságosan és jámborul élni szoktak; ezenkívül a henye élet veszélyeitől is menekülve, vagy kereskedés-, vagy jövedelmező mesterségekhez, vagy más tisztességes életmódhoz jussanak; így a lakosság szaporodása, a kereskedelem terjedése, továbbá a mesterségek gondos mívelése a fáradalmaknak bő jutalmat, – a népnek nyugalmat és hasznot szerezzen, s ez által a legédesebb boldogság gyarapodjék és ezenfelül az emberek aggódó gondjait eloszlató áldó Isten dicsősége, úgyszintén az uralkodó fejedelme híre és fénye naponta. Nagyobb mértékben növekedjen. 

 Mi tehát örökölt tartományunk, Erdély fejedelemsége iránt különös kegyes hajlamtól vezérelve s annak jólétén atyailag segíteni akarván, miután számos örmény kath. hitü család, buzgó és hű alattvalónk a szépművészet, és bölcsészet, valamint a hittudomány tudora Bárun Minász által, ki ezelőtt az apostoli sz. széktől rendelt, azon fejedelemségünkben lakó örmény nép hitküldére volt előadta, hogy ugyanazon erdélyi fejedelemségünkben állandóan letelepülni, s ott műhelyeket állítani, továbbá kereskedést űzni kívánnának; mi udvari hatóságunk előleges és ismételt összehívása s tanácsa folytán, a felhozott és nekünk előadott, császári-királyi akaratunkat megindító más okokbólis, legkegyelmesebben beleegyeztünk, hogy a kérelmezők császári-királyi hajlamuk jeléül a következő kiváltságok-, jogok- és szabadalmakkal bírjanak Erdélyben, és pedig:

1. Legkegyelmesebben megengedjük, hogy ama hely, mely ebesfalvi kincstári birtokukon, Küküllő megyében fekszik, a hol nevezett örmény családok maguknak lakóhelyeket építettek, mostantól fogva ezután önkormányzattal bíró város legyen és latin nyelven: Elisabethopolis, németül: Elisabethstadt, magyarul pedig: Erzsébet városnak neveztessék, s ezen engedély alapján a fönnemlített ebesfalvi uradalom többi részéről, – mint már kiváltságos város – elkülönítessék, és ha valaki jelenlegi uradalmi alattvalóink közül, aki nem örmény nemzetiségű ezen, az örményeknek engedélyezett helyen lakik és házzal bír, miután a közönség ezen ház igazságos becsértéke lefizette, – különöztessék el teljesen és ebesfalvi birtokunk más részébe költözzék.
2. Akarjuk, hogy az 1500 R. f. összegének másik fele, (mert első fele az átadáskor fizettetett le) hat hónapi idő elteltével uradalmunk azon pénztárába , mely e fejedelemségben van – fizettessék; azon rét, mely háziakkal szomszédos és a Küküllő folyó mellett terül el, azonban tényleg az ebesfalvi kincstári uradalomhoz tartozik, – minden joghatóság, haszonvétel, adó és úrbér alól kivetetvén, azon közönségnek adassék ki; s ne hogy most vagy a jövőben a telek jogánál fogva per és egyenetlenségek keletkezzenek, azon elkülönített birtok, melyet az ebesfalvi uradalom, nevezett örmény közöségnek átenged, mesgyék által választassék el; a határolás megtörténte és a telkek összeírása után az egyik összeírási okmány kamarai igazgatóságunknak, a másik pedig az örmény közönségnek fog kiadatni.
4. Miután ezen közönségnek jóléte és gyarapodása mindenek fölött az Isten áldásától függ, azért szükséges, hogy először az isteni tiszteletre és a kath. sz. hitre, melyet a nevezett közönség örmény szertartás szerint vall, legyen gond fordítva; aztán nemcsak a lakosság számát befogadni képes tágas róm. kath. egyház építendő e városban a közönség költségén, vagy a má meglevő a további szellemi szükséglethez képest megnagyobbítandó, hanem gondoskodni kell arról is, hogy a lelki szolgálat követelte szükséges áldozárokkal is bírjon, kik kellő és megfelelő minősítvényekkel legyenek ellátva és ugyanazon város illő javadalmazásában részesüljenek. És mivel ők az erdélyi latin szertartású róm. kath. megyés püspöktől függnek és függni fognak, azért a püspöki hivatalnak is kötelessége őrködni a fölött, hogy a róm. kath. Örmény szertartás kellőleg itt is fenntartassék és a keleti örmény szakadárok, névleg Eutyches, Dioskorus és mások kárhoztatott tévtanai ezen nemzettől eltávolíttassanak. Ezenkívül ugyanazon püspök gondot fordítson arra, hogy kevésbé nyilvános, magán istentisztelet a nem kath. örményeknek Erdély fejedelemségben valami módon meg ne engedtessék, vagy fennnevezett tévelyek követői be ne bocsáttassanak és itt meg ne tűressenek, kivételt azon egyesek képeuznek, kik csak egyedül kereskedés végett mennek át a tartományon és azért rövid ideig itt kell időzniők…

                A mondottakban említett és Erzsébetváros akár jelenben élő, akár jövendő róm. kath. hitű örmény lakóinak adott cs. kir. fejedelmi kegyes engedmények-, engedélyekre nézve ezen legkegyelmesebb akaratunkat nemcsak szívesen nyilvánítjuk, sőút még nektek is nagyságos, tisztelendő, tekintetes, méltóságos, nemzetes, híres, nemes, derék, valamint a mi királyi kormányszékünk bölcs és megfontolással bíró férfiainak. Erdély örökös tartományunk egyes karai és rendeinek, megyei fő- és alispánoknak, nemesi bíráknak, székely székek kapitányai, a szász székek királybíráinak és minden, bármi módon, a mi joghatóságunk alá rendeltnek tudomására adjuk és megparancsoljuk, hogy  a mondott örmény népet, mint jövendő valódi lakósokat, nemcsak engedjetek be Erdélybe, hanem hagyjátok, hogy a fennemlített engedményeinkkel élhessenek és megtarthassák mindenben és egyenkint azt, mi az előbbi czikkelyekben foglaltatik és tartsátok meg azokt ti is, kik őket e kiváltság  mindennemű megtámadói ellen védelmezni és gyámolítani kötelesek vagytok. A mint kétségtelen előttünk, hogy nevezett örmények és ezek utódai is irántunk és felséges házunk iránt kellő tisztelettel, hűséggel és hódolattal fognak viseltetni,úgy meg vagyunk győződve, hogy úgy fogják magukat viselni, hogy mind előttünk, mind erdélyi többi kedvelt lakóink előtt kedvesek és becsültek lesznek.

                Amely dolog emlékéül és állandó tetszésünk jeleűl, jelen jogi kiváltságlevelet a fenjelzett örmény nemzetnek jövő biztosítékul szükségesnek találtuk nagyobb függőpecsétünk alatt kiadni és engedélyezni,

Kelt Bécs városunkban, Austriában, Úrunk 1733-ik évének aug. hava 11-ik napján Uralkodásunk (mint római császárnak 22, spanyol 30, magyar és cseh királynak) 23-ik évében.

Károly                                  Pongrátz György                                            B. Bornemisza József János

  s.k.                                                      s.k.                                                                       s.k.[7]

 

1746

Mi Felségünkhöz intézett legalázatosabb kérését azoknak meghallgatván… a felmutatott kiváltságlevelet…császári és királyi legfőbb tekintélyünknél fogva kegyesen elfogadtuk, helybehagytuk és megerősítettük és…Erzsébetváros katholikus örmény közönségének, azok összes utódainak mint örökké érvényben tartandókat megállandósítottuk, sőt hogy egész Erzsébetváros örmény katholikus közönsége iránt jóakaratunkat bővebben is kimutassuk, kegyesen tekintetbe vettük kérésüket…”[8]

Mária Terézia és elődei ezen döntésükben nem tértek el az Approbatae Constitutiones Regni Transilvaniae et Partium Hungariae eidem anexarum című törvénykönyv (II. Rákóczi György erdélyi fejedelem idején, Gyulafehérvár, 1753. jan. 15.) szellemétől.  Amikor  az I. R. I. C. 2. cz. felsorolja a négy recepta religiot:

Evangelica reformata (vulgo Calviniana), Lutherana sive Augustana, Romanocatholica és Unitaria, vel Antitrinitaria”, – a következő 3. cz. így szól: „A négy recepta religiokon kívül az articulus fidei vel religionis (a hit avagy vallás dolgaiban), se privatus akármi rendbeli emberek, se pedig gyülekezetek innovatiot, se pedig szakadozásokat béhozni vagy cselekedni ne merészeljenek, sub poena notae infidelitatis. (hűtlenség vétkének büntetése alatt). L. 1756. évi erdélyi országgyűlés törvénycikkelyeket.[9]

xxx

Tehát a fenti kiváltságok, Erdélybe településünk kezdetétől kizárólag az örmény szertartású római katolikusokra vonatkoztak! Sőt, kissé sarkítva az olvasottakat: „bárki” lehet utóda az Erdélyben 3-400 éve letelepedett, majd elmagyarosodott örményeknek, kivéve a keleti, ortodox, autokefál, apostoli gregorián vagy bármilyennek nevezett mai, nemrég letelepedett örményeket.

Az Országos Örmény Önkormányzat határozata (2/1999. jan. 24.): „Az OÖÖ szerint nem tehető különbség örmény és örmény ember között, sem tartózkodási, sem származási helyét tekintve, illetve semmilyen egyéb más szempont szerint.”, a fentiek ismeretében történelmietlen, jogtalan, törvénytelen, egy hamis egyenlősdi színében az örmény származású római katolikusok álcázott jogfosztása.

Ugyanakkor szánalmas próbálkozás–legalábbis az örmény közösségen kívüli szemlélők számára, a mai magyarországi örmény önkormányzat keleti örmény kézbe jutását legitimálni.

Ha a letelepedésünket szentesítő 300 éves császári kiváltságlevelek „expressis verbis” kitérnek a keleti vallású (ortodox, autokefál) örményekre, „damnatus”-oknak nevezve őket és  kizárva mindannyiukat az adott kiváltságokból, sőt megtiltva vallásuk gyakorlását Erdély területén, miként tekinthetik ők ma önmagukat a mi utódainknak, képviselőinknek? Hisz ezen kizárást, kitiltást épp a mi magyarörmény őseink kérték a császári udvartól!!!

Mit keresnek a szamosújvári, csíkszépvízi, vagy erzsébetvárosi örmény-katolikus templomaink környékén, miközben a szomszédos ország területén számos örmény ortodox templom található? A budapesti Orlay-utcai templomunk után, újabb egyházunkat akarják elbitorolni? Az Orlay-utcában ki, mikor, milyen szertartású istentiszteletet tart az immár harmadik éve betelepült „Örmény Egyház” keretében, nevében? Senki, semmilyent!

Mekkora távolságra van mindez a valódi kereszténységtől?

 

(Magyarörmény Kulturális Lapok, III. évf. 2.sz. 2001. augusztus. 41-47.)

[1] Szamosújvár, 1901: „A hazai örmény igen kiváló családokból vették eredetüket…” és „Jobbágy, földművelő, paraszt egy se volt az erdélyi örmények közt. „ – Szongott Kristóf: Szamosújvár szabad királyi város monográfiája” III. kötet 3., 5.

[2] Apaffi Mihály az ebesfalvi örmények részére szabadságlevelet ad. Kelt Fogarasi kastélyunkban 1696. február 7-én. = Ávedik Lukács: Szabad Királyi Erzsébetváros monográfiája. Szamosújvárt, 1896. V-VIII.

[3] A szamosújvári timár-társulat alapszabályait 1700-ban készítette Verzár Oxendius püspök. = Szongott i.m. 34.

[4] Szongott i. m. 36, 38.

[5] Verzár püspök emlékirata az örmény nemzet kérelmezett kiváltságairól. Kelt Gyula-fehérvárt 1711. november 30-án. = Éble Gábor: A szamosújvári Verzár-család. Budapest, 1915. 49., 53-54.

[6] Éble i. m. 19.

[7] Ávédik Lukács i. m. XXV-XXXII. A szerző igen enyhén fordította le a kiváltságlevél latin eredetijét (et damnati errores haeresiearcharum Armeno-Orientalium), hisz Finály szótára szerint (A latin nyelv szótára, Franklin, 1884. 542.) damnatus= kárhozott, elítélt, elvetemedett, vétkes, miközben az általa használt „kárhoztatott” inkább véleményszínezetű és nem deklaratív. Márpedig a császár kinyilatkoztatott!

[8] Ávedik i. m. LIII-LV. „Kelt Bécs Városunkban, Ausztriában, az Úrnak 1746. évében október 3. napján, uralkodásunk 6. évében. Mária Terézia s. k. „

[9] Aprobatae Constitutiones, Kolozsvár, 1815.