Tradíciónk

A Kárpátmedencében élő örmények hagyományairól.

1.Elsőként a XII-XIII. századi Esztergomban, IV. Béla király szabadságlevele tanúsága szerint, és az erdélyi Talmács környékén élő örményekről maradtak emlékek,  ők egy idő múltán teljesen eltűntek, beolvadtak.

2.Utánuk következtek az 1650-es évektől a moldovai üldöztetések elől menekülők, akiket Apafi Mihály erdélyi fejedelem fogadott be, legelőbb ebesfalvi saját birtokára, majd Erdély különböző településeire. Ők a mai magyarörmények elődei, akik részben Erdélyben, részben a mai Magyarország területén élnek. Nyugodtan fogadjuk el ezt a megnevezést, hisz Szongott Kristóf is, az első neves armenológus, ezelőtt 100 évvel, hasonlóan önazonosította nemzetiségét. Ma már a befogadó nemzethez való azonosulás más örmény diaszpóra esetében is megszokott. Igy nevezik például magukat francahai-nak a Franciaországban élő örmények, vagy romanahai-nak a Romániában élő ortodox és román nyelven beszélő örmények.

3.Az első világháború alatti örmény genocídium elől körülbelül 70 család érkezett Budapestre, de ők zömében a II. világháború vége felé Nyugatra távoztak.

4.Végül az utóbbi évtizedekben egy újabb, jóval csekélyebb csoport érkezett, immár nem Erdélybe, hanem csak Magyarországra.

Kocsis Károly írása „Etnikai földrajz” címmel, mely egy gyűjteményes kötetben jelent meg Budapesten 2002-ben (Általános társadalomföldrajz, szerk. Tóth József), komoly segítséget nyújt mindazoknak, akik ebben a kérdésben tisztán szeretnének látni. Először, „A  kisebbségek etnikai földrajzi osztályozása” című fejezet szerint a magyar földön élő örmények egységesen a 5. típushoz tartoznak, azaz Anyaországgal rendelkező, szórványban, diaszpórában élő kisebbségek.  A következő fejezet, melynek címe:”A kisebbségek eredet szerinti osztályozása” szerint a magyarörmények a 2. Allochton kisebbségek-kategóriához tartoznak, azon belül pedig a c. alcsoporthoz, melyet így jellemez a szerző: ”A befogadó ország hivatalos szervei vagy birtokosai által letelepített kisebbségek”, mert valóban Apafi Mihály egy személyben volt fejedelem-hivatalos szerv és birtokos, amikor elődeinket befogadta Erdélybe.

A „Musza-Dag”-os menekültjeink az e. alcsoporthoz tartoztak (Menekülés révén létrejött kisebbségi közösségek), ők valóban 1944-45-ben tovább is menekültek tőlünk. A legújabban érkezettek pedig az f. alcsoporthoz:” Főként gazdasági megfontolásból, önkéntes migráció során létrejött kisebbségek.”

Miután áttekintettük a mai magyarországi örmények rétegeit, próbáljuk tisztázni kialakulásának körülményeit.

1-2. A magyarörmények magukat az örmény főváros, Ani, XII-XIII. századi pusztulásához kötik: akkor indultak el őseik Nyugat felé. Olyformán, hogy mai életterük attól több ezer kilométerre található, 800 évvel az elszakadás után. Ebből az időből 350 évet töltöttek magyar földön. Már csak egy apró észrevétel, hogy a mai Örményország már rég nem ott van, ahonnan elődeink kivándoroltak. Abban a történelmi pillanatban, amikor Erdélyben elődeink már megtelepedtek, 1740. körül, a korabeli térképek szerinti Örményország a Van tótól északra és körülötte terült el, nagyrészt a Török Birodalom részeként. A két régió közötti kapcsolat a legendák világába küldhető és ez fennmaradt később is, amikor Oroszország örmény területeket nyert a Kaukázusban.  Legutóbb, a két világháború közötti Szovjetunióba is inkább lehetetlen volt beutazni, mint elhinnünk az erdélyi magyarörmények odautazgatását, miként egyes „visszaemlékezők” próbálják terjeszteni. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyarörményeknek már csak virtuális őshazájuk maradt, mellyel semmilyen valós kapcsolatuk nem volt eljövetelük után. Ez a hazai armenisztikai kutatás szempontjából alapvető fontosságú.

Szongott Kristóf, az örmény metropolisz, Szamosújvár monográfiája IV. köteteként „A magyarországi örmények ethnographiáját” közölte 1903-ban.  A mintegy 400 oldalnyi könyv minden fejezetében leginkább a keleti örmények szokásaival foglalkozik, és azok ismertetése után tér át a hazaiak rövidebb tárgyalására. Ennek ismeretterjesztő indoka egyértelmű, hisz a magyar nyelven íródott könyven keresztül Szongott a teljesen elpolgárosodott magyarörményekkel akarta megismertetni az őshazában falusi környezetben élők népszokásait. Célja az örmény  nemzeti érzés fenntartása volt.

3. Miután letelepedtek Erdélyben, örmény elődeink rövidesen kiléptek az eddig vallott ortodox ősi vallásukból és megalapították az erdélyi örmény katolikus egyházat. Ennek okait kár lenne firtatni, mindenesetre őseink praktikus gondolkodását újonnan bebizonyították, még ha nem is mindig úgy alakultak később a dolgok, miként tervezve voltak. Ez az egyház híven szolgálta a közösség érdekeit, vezetői valóban jó pásztorok voltak, a hívők pedig teljes bizalmukkal ruházták fel papjaikat. Az örmény városok vezetése mindig igyekezett a legnagyobb egyetértésben élni papjaival a kölcsönös támogatás érdekében. Hagyomány volt például Szamosújvárt, hogy karácsonykor a városvezetés üdvözölte a plébánost, ő pedig új évkor viszonozta a jókívánságokat. Érthető, hogy a hitélet erkölcsi normáinak betartása is szerepelt azon rendelkezésekben, melyeket a közösség saját tagjainak előírt. Vonatkozott ez a mindennapi élet és az ünnepek alkalmak adta történésekre egyaránt: öltözködés, étkezés, keresztelés, esküvő, temetés. Mindez még 1718-ban, amire büszke nosztalgiával tekintünk ma is. („Eránosz József szamosújvári polgárt felesége január végén este kilenckor az utcán kereste, de szabály volt, hogy télen estve 9 óra után az utczákon járkálni tilos, így a strázsamester el akarta fogni”- olvasható a város 1809. évi levéltárában.) Hasonlóképp jöttek létre az egyházi jellegű egyesületek, melyek közül, a legutóbbi 50 éves szünet után, ma is működnek Gyergyószentmiklóson a Vörös köpenyesek vagy a Csíkszépvízi Szentháromság Alapítvány.

4. a nyelv, melyet Erdélyben való telepedésük idején beszéltek, híven tükrözte minden együtt élő néppel való kapcsolatukat. Egy nyugati örmény, kipcsáknak nevezett dialektus volt használatban a családokon belül, török, tatár, román, szláv és még tudja milyen kölcsönvett szavakkal, miközben a templomban a papok a nyugati nyelvet beszélték. Ez a nyelv lassan még a családokból is eltűnt, amikor a XIX. század folyamán létrejött az általunk már korább is „második diaszpóra”-ként definiált szétszóródás a korább közismert négy településről. Mert Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Erzsébetváros és az örmények által alapított Szamosújvár már szűknek bizonyult gazdaságilag, de karrier szempontjából is a már rég polgárosodott örményeknek. A kitörés egyfelől korább elkezdődött a nemességet adó birtokvásárlásokkal, majd folytatódott a tisztviselői és értelmiségi pályák felé való fordulással. Utóbbi kötelezően elmozdította a fiatalabb generációkat Magyarország és a főváros felé. Így ők elszakadtak a vallási központjaiktól is, és a párválasztás csak ideig-óráig tudta mindezt ellensúlyozni.

Tehát távolra elszakadva időben és térben az őshazától, az eredeti ortodox vallásról katolikusra váltva és nyelvvesztés után ma is, mindezek ellenére létezik egy magyarörmény nemzetiségű identitás. Ami egyfelől valóban csodával határos, másfelől sokkal több megbecsülést érdemelne akár a politikum részéről is.  Hisz nincs ennél beszédesebb bizonyítéka a magyar közgondolkodásnak, mint az a tolerancia és befogadó készség, ami ezt ily hosszú idő multán is fenntartja.

Az f. alcsoporthoz tartozók leginkább a mai Örményországhoz kötődnek, hisz még ott töltötték gyermekkorukat, ott nőttek fel,  természetes hogy így ők járnak leginkább „haza”. Róluk érdemben majd az elkövetkezendő 350 év után tudunk majd értékítéletet mondani: mennyire ragaszkodtak eredetükhöz, múltukhoz, nyelvükhöz ebben a gyorsuló világban.

Miként tudott, bár folyamatosan csökkenő létszámmal, de eddig is fennmaradni a magyarörmény közösség?

Ragaszkodva hagyományaihoz.

1. Az összetartozás értékét ismerve előbb az Örmény Kompánia, majd a Mercantile Forum alapítása biztosította a magyarörmények megfelelő képviseletét és kölcsönös támogatását. Hasonló értékűek a városok közötti egyeztetések az érdekek közös képviselete céljából. Ugyanezt a gondolatot valósították meg a világon első diaszpórabeli Örmény Múzeum létrehozatalával is, Szamosújváron 1905-ben.

2. Erős hagyománya a magyarörményeknek hitéletük ápolása, nemcsak örmény katolikus, hanem a római katolikus egyház, sőt adott esetben a református egyházon belül. (Érdekes, h. pld. egyik oldalág szerinti rokonaim, a szászrégeni Vertánok közül Sándor a helyi református egyházkerület jogtanácsosaként működött). Keresztény vallásuk gyarapodását templomaik felépítése, javítása, felszerelése révén is kimagaslóan segítették.- Nemcsak Erdélyben, hanem a mai Magyarország területén végzett felmérésünk nyomán is a legkülönbözőbb településeken találtunk kegyhelyeket, melyeket magyarörmények hoztak létre. Szongott Kristóf említett munkájában ezelőtt bő 100 évvel felsorolja a már gyakorlatból kiment szokásokat, majd azokat is, amelyek még éltek abban az időben. Ezek zöme a hitélethez kapcsolódnak: égő mécs a szoborkép előtt, égő szentelt gyertya a Szűz Mária tiszteletére, az új ház beszentelése, zöld ágakkal való díszítés ünnepek alkalmával, keresztekhez való járás, de a vasár- és ünnepnapokon a férfiak összegyűlnek a boltok alatt.  Új év és húsvét alkalmával minden örmény házban dáláuzit, illetve kátát és pászkát készítettek. Nem maradhattak el a nagypénteki szent-sírlátogatás, a húsvéti szentelmények, az úrnapi körmenet. A legfontosabb, de legérdekesebb: a Világosító Szent Gergely ünnep, hisz az ő tevékenysége révén lett az örmény az első keresztény nép a világon. Pontosabban ortodox keresztény és az ő tiszteletére lett ezen nap az örmény katolikusok legfontosabb  ünnepe. Olyannyira, hogy például a bukaresti román örmények ortodox vallású vezetősége, mely igen komoly és elismerésre méltó tevékenységet folytat közössége körében, nem saját székhelyén, hanem Szamosújváron emlékezik meg évente erről a napról jún.-júliusban, miközben saját Világosító Szent Gergely ünnepe épp szept. 30-án van.

3. Épp az örmény katolikus egyház anyakönyvei, az 1720-30-as évekből már bizonyítják, hogy őseink igen korán kezdtek magyar keresztneveket adni gyermekeiknek, mintegy előkészítve őket a magyar társadalomba való illeszkedésre. Lehet-e beszédesebb jele annak, hogy jól érezték magukat az akkori Erdélyben? Az öregek, akik Moldovából menekítették ki családjaikat a pusztulásból, bizonyára még emlékeztek a történtekre. Ennél még érdekesebb volt a Lengyelországból Erdélybe menekült örmények esete. Ott, több száz éves együttlét után, a katolikus lengyelek hit-téríteni akarták volna az ortodox örményeket. Akik végül, a fokozódó nyomás elől Erdélybe távoztak, és itt már saját akaratukból rövidesen katolizáltak az 1700-as évek végén. Ez a beilleszkedés teljesen természetes volt, különösképpen a kereskedő foglalkozású nemzeteknél, hol mindenkinek több nyelven is értekeznie kellett a megfelelő kapcsolatok megteremtése és fenntartása érdekében.

4. A magyarörmény közösség kezdetben belterjesen házasodott, később, majdnem kivétel nélkül magyar nemzetiségűekkel. Ma már ez is teljesen fellazult. A közösség összetartásának alapja az erős család és valóban, a magyarörményeknél a családok nagyon összetartóak voltak, még ha Erdély vagy Magyarország különbözőbb, távoli településeire is vitte őket a sors. Jelenleg is több erdélyi magyarörmény család tart évente hagyományos találkozót, hol illik minden hozzátartozónak megjelenni. Így a nagy család eszméje a magyarörményeknél ma is fennmaradt.

5. A magyarörménység, míg Erdélybe jutott az eltelt 500 év alatt a legkülönbözőbb nemzetiségekkel élt együtt a Kaukázus, Krím, Lengyelország, Moldova közötti vándorlásában. Így, bár bizonyára kezdetben, az 1300 évek körül volt saját népművészete, ez idővel, a külső hatásokra teljesen feloldódott. Szongott Kristóf teljes joggal írta tehát 1903-ban: .”Lehet, hogy hoztak szüleink magukkal nemzeti tánczot, de az annyira feledékenységbe ment, hogy most még nevére sem emlékszünk. Az örmény már a mult század óta csak magyar tánczot lejt: kitűnően ropja a csárdást. A zenét, éneket, dalt fölötte kedveli -az örmény. Majdnem minden háznál volt valami hangszer; sokan használták a hárfát, pengedűt (gitár). Egy-egy asszony igen szép darabot játszhatott dorombbal. Most inkább a zongora, hegedű van elterjedve. Kevés nép szereti az egyházi éneket annyira, mint az örmény….kevés számú dalok legnagyobb része feledékenységbe ment, ezeknek is dallama szomorú…Az ide vonatkozó összes anyagot közlöm”

Nem sokkal jobban járt ő a mesék gyűjtésével, de végül sikerült egy párat összeszedni és közölni ugyanebben a kötetben. Népviseletünket már akkor is immár száz éve elhagytuk, hisz a XVIII. sz. végére az örmények viseleti asszimilációja is lezárult. Felvették a többségi, azaz magyar társadalom elitjére jellemző divatot.

Tehát a falusi, vidéki jellegű népművészet helyett, a magyarörmények városi polgári rétegként, a művelődési más területein találták meg igényeik, tehetségük kifejezését. Az asszimiláció helyett pedig, mi a szimbiózis kifejezést tartjuk megfelelőbbnek arra a jelenségre, amely az örményeket a befogadó magyarság felé vonzotta.

Miként viszonyultak az örmények általában a befogadó nemzethez? Bárhol, bármely országban is kutatjuk ezt, beilleszkedtek és támogatták új hazájukat. A magyarörmények sem voltak ebben kivétel. Igyekeztek kerülni a feltűnést és együttműködni környezetükkel.

1. Egy fél Európát bejáró kereskedő bizonyára haza is hozta tapasztalatait és megosztotta az otthoniakkal. Létre jött egy polgárosodó társadalmi közeg, melynek minden jellegű igényei meghaladták környezetük korabeli elvárásait. Így váltak a magyarörmények a hazai társadalom sok irányban mutató kezdeményezői. A vállalkozó szellem hagyomány volt közösségünkben.

2. Politikai síkon elsőként immár banális lenne emlegetni az 1848-as szabadságharcban való részvételt, inkább a későbbi korszak liberális mozgalmaira érdemes figyelnünk. Az akkori tartalma ezen kifejezésnek mára teljesen megváltozott, miközben a magyarörmény politikusoknak ezen irányzat sikereiben komoly, de mára már elfeledett szerepük volt a XIX. század végén és a XX. sz. elején. Egyetlen név: Szilágyi Dezső. Ő kezdeményezte, mint a szabadelvű Párt képviselője és igazságügyi miniszter, a bírói-ügyészi szervezet, a bűnvádi és polgári eljárás, a börtönügy, az örökösödési eljárás reformját. Megszavaztatta a vallásügyi és az állami anyakönyvezésről szóló törvényeket 1894-1895-ben.

A Trianon utáni Magyarországon Urmánczi Nándor maroshévizi politikus szervezte meg az Ereklyés Országzászló mozgalmat, mely kiterjedt több száz helységre. A gondolat, mely a nagypolitikában a korrektséget akarta számon kérni, meghatóan őszinte és becsülni való.

3. A kaszinók, társadalmi egyesületek létrejötte ugyancsak a polgárosodás jelei voltak és majd minden városban ezen alapításoknál hagyomány volt a magyarörmény részvétel. Sőt, az, amivel leginkább szerették őket megbízni, az a pénztárnoki feladat volt. Általánosan megfigyelhető jelenlétük szerte Erdélyben, de talán legbeszédesebb az EMKE pénztárnoki felkérése, melyre Merza Gyula elég nehezen adott elfogadó választ.

4. Hagyomány volt az örménynél a gyermekek neveltetése, az oktatás, kultúra fejlesztése, érthető tehát, hogy mindezt a befogadó magyar nemzet érdekeivel összhangban  meg is tették. Helyi, települési szinten számtalan alapítványt tettek az oktatás, az iskolák gyarapítása érdekében, de kiemelkedők voltak Gorove László, a MTA első pályázatának létrehozója (1835-ben), Lukács Móricz és különösképpen Karátsonyi Guidó, aki grófi rangot nyert minden irányú jótékonysági tevékenységéért. Hagyomány volt tehát a magyarörményeknél azonosulni a magyar társadalom fejlődésével és gondjaival, sajátként kezelni és megoldani azokat.

5. Ha például magyar néprajzban gondolkodunk, Vákár Tibor nevét mindenképp a szentendrei szabadtéri múzeum kialakításával kötjük össze. Erdély egyik igen fontos intézményének, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumnak 1879-beli alapítása pedig Vasady Nagy Gyulának köszönhető.

6. A magyar kultúra gazdagítása annak minden ágában nyomon követhető. Irodalmi szempontból elsőként Petelei István, majd Csiky Gergely képviseltek maradandót, legutóbb Lászlóffy Aladár és Zsolt. Az egyik legismertebb magyar képzőművészeti irányzat, a nagybányai iskola Hollósy Simon alapítása, de ki vitatná Barcsay Jenő vagy Gross Arnold hozzájárulását? Nem is ez igazán érdekes, hanem az, hogy az említettek közül többen egyéb művészeti ágban is jeleskedtek: mind Petelei, mind Hollósy Simon aktívan muzsikáltak. Sőt, az író nyilvános hangversenyeken is fellépett Kolozsvárt és Marosvásárhelyen.

Ez, az aktív muzsikálás tetten érhető a magyarörmények legkülönbözőbb rétegeinél, miként például a sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf neves orvos, az ottani korszerű kórház megalapítója esetében. Ő rendezte meg Bartók Béla sepsiszentgyörgyi egyetlen hangversenyét 1928-ban.

A neves magyar zeneszerző tehetségének első sajtóbeli méltatója pedig Kacsóh Pongrác volt, de Bartók szerzeményeit mutatták be az elsők között Temesvári János és Telmányi Emil is. Kacsóh Pongrác a „János vitéz”-zel megalkotta a legsikeresebb magyar dalművet és az eredmény épp a magyar nemzeti gondolkodással, életfelfogással való azonosulásnak köszönhető.

Mindez elsősorban a magyarörmények múltjáról szól,  jelenleg a hagyományos társadalom és rendje átalakult, de egyes elemei még fennmaradtak. A természet törvényei szerint az asszimiláció egy folyamat, de ki merné számon kérni William Saroyan-on az örmény nyelv ismeretét? Vagy tagadná meg  Michel Legrand, esetleg  Henri Verneuil örmény mivoltát?

A fennmaradást segítené továbbra is a család , mint a tradíciók megőrzője,  ennek múltbeli vonatkozásainak ismerete, tehát a genealógiai kutatás. Hasonlóan reméljük a vallás segítségét, miként az eddigi kimagasló magyarörmény eredmények minél tágabb tudatosítását. Reméljük, hogy a nemrég mellettünk helyet foglaló örmény társaink is gazdagítani fogják mindazt az értéket, amit mi a magyarság javára eddig fel tudtunk mutatni.

=Elhangzott a „Együttélési modellek a Kárpát-medencében„ c. konferencián (Budapest, 2016. június 8.)